2007. november 11., vasárnap

Császármorzsa - VKF10

Egész korán kezdtem főzni. Emlékszem, második osztályban már rántottát vagy tükörtojást (kívánság szerint) sütöttem a napközi után hozzám látogató barátnőmnek. Teát már előbb is tudtam főzni. :) Tizenegy-két évesen már komplett ételeket főztem, tizennégy évesen, mikor anyukám kórházba került, több, mint két hétig én gondoskodtam a családról, és egészítettem ki anyu kórházi kosztját is. Gimnáziumban egy hónapig voltam befizetve a menzára, akkor beletört egy fogam a gombalevesbe (még szerencse, hogy azért nem utáltam meg véglegesen a gombát), attól kezdve ebédügyben önellátó lettem.

Különösebben senki nem tanított főzni, de valahogy érdekelhetett a dolog, sokszor sertepertéltem a konyhában, előbb-utóbb rám ragadt a tudás. Anyai ági felmenőim jól főztek, ami nekem jó alapot adott. Anyukám igyekezett a munka és háztartás ellátásán túl kevés pénzből, de változatosan, korszerűen ellátni a családot. A kezdetektől megvásárolta a Magyar Konyhát (amit természetesen én is elejétől végéig mindig kiolvastam), és gyakran el is készítette a neki tetsző új recepteket. Nálunk nem volt vasárnap húsleves és rántott hús, a szomszédoktól áthallatszó vasárnap délelőtti klopfolás hangjait elnéző mosollyal hallgatta. Ő modernebb fogásokkal próbálkozott, emlékszem pl. a nyolcvanas évek közepéről a flamand egytálra (sörös marhahús), vagy évekig volt kedvenc az emíliai sült karaj ünnepi alkalmakkor (ennek is végére kellene járnom, hogy mi volt pontosan).

Nagynéném kiváló süteményeket sütött mindig is, krémes, dobos torta (már több mint harminc éve próbálnak sikertelenül meggyőzni, hogy a dobolás, amit én egy bizonyos vasárnapon a hűtőből hallottam, az nem a dobos tortától származott – mit tudnak ők…), mézes kalács, méteres torta, a sort vég nélkül lehetne sorolni. Anyai nagymamám főztjére is szívesen emlékszem, nála jobb borsólevest zúzával és szívvel senki sem készített.

Apai ágon nem voltam így elkényeztetve, bár nagymamám szívesen főzött, de eléggé egyhangúan és nem túl jól. Ennek ellenére ott is megvoltak a kedvenceim, jelesül a rizskoch, amiről már itt a VKF-en más is posztolt, és a császármorzsa. Császármorzsát az egész családban csak ez a nagymama készített. Anyukámat hiába kértem, soha nem csinált, pedig mennyire szerettem! Finom házi baracklekvárral!

Nagymama halála után néhány évvel határoztam el, hogy megcsinálom a császármorzsát. Sok receptet kísérleteztem végig, kerestem ugyanazt a régi ízt. Sokáig nem találtam, voltak hasonlóak, de nem az igazi. Aztán egy napon Polcz Alaine Főzzünk örömmel című szakácskönyve akadt a kezembe, benne két recept is. Az elsőt megcsináltam, és az volt az, mennyire örültem neki! Azóta is így készítem a császármorzsát, egyetlen változtatással, tejallergiás gyerekeim miatt tej helyett vízzel. Így is majdnem ugyanolyan jó! A házi baracklekvár elengedhetetlen hozzá.

Ezzel készültem a VKF-re, már benne is volt a heti menüben, amikor hétfőn a gonosz gasztroenterológus letiltotta lányomat a tojásról is. Eléggé lelombozódtam, a tejet és a tejszármazékokat már nagyon sikeresen száműztem mindennapjainkból, a tojással egyelőre még gondban vagyok. Bár ez a poszt is 80%-osan kész volt, bánatomban fel sem akartam tenni. Aztán mégis meggondoltam magam, fénykép és friss elkészítés nélkül álljon itt az igazi császármorzsa recept, nagymama és Polcz Alaine módra.

Hozzávalók (4 személyre):

50 dkg búzadara
8 dkg cukor
csipet só
8 dl tej (nálunk víz)
8 dkg porcukor (nem édesszájúak el is hagyhatják)
5 db tojás
10 dkg mazsola
kevés olaj a sütéshez
baracklekvár a tálaláshoz

A búzadarát a sóval és a cukorral fél óra tejbe áztatjuk. Amikor a daraszemek megduzzadtak, hozzá keverjük a porcukrot, a tojássárgáját, és a tojások felvert habját. Végül beleforgatjuk a megmosott mazsolát is.
Az olajat egy nagy serpenyőben felforrósítjuk, a masszát beleöntjük, és nagy lángon gyakran megkeverve addig sütjük, míg morzsásra szét nem esik.
Baracklekvárral tálaljuk.

2 megjegyzés:

nagypapi írta...

Érdekes, anyám mindig így készítette, igaz, házi sertészsírral. Az akkori repceolaj még lámpába se' volt jó, nem hogy emberi fogyasztásra.
A levesbetétként használt pirított zsemle/kenyérkockát máig zsírban sütöm.
Asszem hét végén grízsmarni lesz...:)

Zsuzsa írta...

Azt a repceolajat anyukám is mindig borzongva emlegeti!
Most, hogy említed a zsírt, valószínűleg nagymama is azzal csinálta. Egy kis piros zománcos 5 literes bödönben tartotta a konyhaasztal alatt. Majdnem biztos vagyok benne, hogy abban sütötte.